Kosztolányi Dezső

LÁNCVERS

Testvérek – : itt egy lánccá összeforrva,
amelynek minden egyes szeme lélek
és minden kapcsa szív, e bús csoportban

én most halottas verseket beszélek,
mert hajh, egy ember a mélységbe dőlt le,
ki szenvedett, akár a legszegényebb.

E dalt a földbe! A fekete földbe!
Halott embertárs, sápadt imperátor,
bús társaid szólnak, búcsút köszöntve.

Igy hódol büszkén, ime, ez a tábor,
a napfényből az éj felé kiáltva,
kötényes munkások, harcolni bátor,

hű férfiak, kik fájdalmad díjába
bút adnak néked, kit már sírlepel fed,
könnyek császárja, sóhajok királya.

Nem múló szókkal, melyek elperegnek,
nem hulló dísszel, gyászolunk síváran.
Láncával a hatalmas szeretetnek

körülveszünk a messze éjszakában,
csuklónk, karunk úgy rázza meg a bánat,
mint átcikázó, éles villanyáram.